Holtodiglan
Baráth Gábor fotográfus, szakíró és Németh Kriszta színész, kísérleti fotográfus kiállítását megnyitja
2018. február 2-án 18 órakor
Vékás Magdolna fotóművész
megtekinthető: 2018. február 28-ig
Németh Kriszta / Baráth Gábor: Holtodiglan
“Ez az anyag, azon túl, hogy általánosan arról szól, hogy néznek ki a dolgok két nappal Valentin nap után, hogyan múlik el a szeretet, ha nem vigyázunk rá, nagyon személyes is. Ennek az anyagnak az elkészítése segített feldogozni a szeretet elvesztését és eltemetni az álmaimat.
A fényképek nedves kollódiumos eljárással üveglemezre készültek, ami szintén segít hangsúlyozni, hogy mennyire törékenyek az emberi kapcsolataink és mi lesz velük, ha nem vigyázunk rájuk.” (Baráth Gábor)
”Sokat tépelődtem, hogyan tudnám ezt az anyagot a lehető legoptimálisabban megvalósítani. Mivel nem akartam előre megtervezett vagy beállított képeket, úgy gondoltam, egyszerűen csak hagyom, hogy a “vízválasztó hetedik év” téma, ami már régóta foglalkoztatott, dolgozzon rajtam, közben pedig megpróbálom dokumentálni a házasságom ezen szakaszát.
A lehető legegyszerűbb technikához nyúltam. Mobillal készítettem ún. snapshotokat, pillanatfelvételeket magamról, magunkról, a legszűkebb környezetünkről, az egészen hétköznapi tevékenységeinktől kezdve a krízishelyzetek megéléséig.
Ebben az alkotói folyamatban a tudat és az ösztön rendkívül kényes határvonalán egyensúlyoztam, már-már skizofrén módon egyszerre megtartva egyfajta narratív nézőpontot, közben pedig feltárulkozva a legintimebb, legszemélyesebb módon.
Egy éven – a hetediken – át foglalkoztam a képek, naplóbejegyzések készítésével, majd félretettem, részint, hogy érlelődjön bennem, részint, hogy képes legyek objektíven kiértékelni az elkészült anyagot.
Legvégül azonban anélkül, hogy eredeti szándékom szerint cáfoltam vagy igazoltam volna a vízválasztó hetedik tézisét, nem láttam benne mást, csak magamat. Kiterítve, tisztán.” (Németh Kriszta)
Krisztának-Gábornak
Egy kiállítás megnyitón lehet hosszasan beszélni a művek stílusáról, az alkotó életútjáról, a kánon szerinti rangsorban elfoglalt helyéről, az eddig elért eredményeiről, de ezt a fejtegetést meghagynám a művészettörténészeknek és avatott kritikusoknak.
Inkább beszélnék a művészről, mint sajátos lényről. Mert mit is csinál egy művész, ha alkot? Ilyenkor a legritkább esetben jön a homlokcsókoló múzsa, aki ihletet ad és ezután már nincs is más dolga a művésznek, mint mosolyogva létrehozni művét. Nem adják ez ilyen olcsón!
„Tarkóm púpos lett, szakállam sötéten
égnek mered, a mellem beesett,
mint hárpiáké, csöpög az ecset,
s levétől kész mozaik már a képem”
Mondja el Michelangelo egyik szonettjében, amit a Szixtusz kápolna freskójának festése alatt írt. És ez csak a mostoha munkakörülményekről ad képet, nem tér ki arra, hogy milyen lelkiállapot sugallhatta neki, hogy az Utolsó ítéleten, látható szent Bertalan lenyúzott bőrére fesse fel torz önarcképét, vagy piétájának szomorú arcú Nikodémuszának kölcsönözze saját vonásait. A művész mindig önmagából építkezik, önmagáért alkot, és csak mellesleg gondol azokra, akik majd egyszer kívülről nézik munkáját. Az alkotás sok esetben terápia, segít megélni az élet örömeit, átvészelni, túlélni a veszteségeket, hányattatásokat és tragédiákat. Azzal hogy munkába fojtjuk érzéseinket, kicsit tovább lépünk, messzebbről szemléljük önmagunkat. Az alkotás kezdeti bizonytalanságát felváltja a szabadság érzete és mintha egy robotpilóta venné át felettünk az irányítást, már gondolkozás, tétovázás nélkül haladunk előre a munkában, büszkén magunk mögött hagyjuk a történteket.
Kriszta és Gábor képei betekintést engednek belső világukba. A fotókat és a személyes környezetet idéző installációt szemlélve megéljük a veszteség, a gyász érzését, de már rejtve az a szabadság is jelen van képek között, amit egy hosszú (és már egy ideje nem túl jól működő) kapcsolat végén érezhetünk.
A huszonnyolc csepp könny és a szódapatronra kiülő dér szívbe markoló valósága keveredik a olyan szomorú játékossággal mint a nagyharang minek elvitte a cica a nyelvét.
A kemény kő, a puha fehérnemű, a félbevágott mackó a hervadt virágok a múlthoz tartoznak, de a fehér háttérből kiemelkedő férfi mintha már egy mély levegőt venne, és látná a jövőt.
A fotókat nézve rá kell jönnünk arra, hogy Karinthy Frigyesnek nincs teljesen igaza sokat idézett gondolatával, miszerint: Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit.
Ez a két egymásba fonódó képanyag világít rá arra, hogy az érzések azonosak, csak a szavak, az eszközök és a megjelenési formák mások. A kiállítást megnézve, most már tudhatjuk, hogy a férfi és a nő különnek gondolt világában a közös emberi világot fedezhetjük fel.
Kérem önöket, hogy pillantsanak bele!
Szeretettel!
Vékás Magdi
Ezüsthegyi Könyvtár